Sziasztok !! Most nem résszel jöttem, hanem egy részlettel az alakuló történetemből :) Szeretném megosztani veletek, mert egyik barátnőm szerint nagyon jó lett ez a rész, így ezt használom arra, hogy felkeltsek egy két érdeklődést. A blog már készen van, a desing-je is, csak egyenlőre nem.elérhető. Minden esetre jó olvasást !!
Renn H. Xx
Speed Is My Life
Bágyadtan, és bekötött kézzel lépek ki a kórházból másnap reggel. Szemem majd le csukódik, de tartom magam. Beülök a kocsimba, majd nagyot ásítva adok gyújtást, és kiengedve a kéziféket kanyarodok ki a parkolóból. Az út Zayn háza felé visz, ahol jelenleg hugom is tartózkodik. Pár piros lámpánál a fékre a taposok, de hamar odaérek az egyszerű épülethez. Reggel nyolc lévén még megborzongok, amikor a hideg levegő ismét behatol a pulcsim alá és végigsimítja bőrömet. Lomha léptekkel közelítem meg a bejáratot, majd ujjamat a kis gombra helyezem és csengetek. Nem várok sokáig, mégis fejem többször megbicsaklik az altató miatt, így mire Zayn ajtót nyit, már legalább két percet aludtam állva.
- Szia - motyogom - Jasmine?
- Reggelizik. Gyere be - áll félre az ajtóból, hogy elférjek mellette, és miután becsukta az ajtót a konyhába vezet.
- Brook - pattan fel az apró lányka a székről, amint megpillant a helyiségben és karjaimba veti magát.
- Szia Hugi. Mi újság? - simítok végig haján, ami most lófarokba van kötve.
- Semmi. De mikor megyünk haza?
- Most haza megyünk, de este anyucival maradsz - emelem fel és Zayn-hez fordulok - Köszi mindent. Tényleg.
- Ugyan. De holnap összefuthatnánk - teszi hozzá mosolyogva, majd nekidől a kopott ajtó keretnek.
- Rendben. Majd hívj - nyomok egy puszit az arcára, és Jas-zel az oldalamon hagyom el a fiú házát, majd ülünk be a kocsiba. Az út csendben telik, amit nem igazán mondanák feszült, vagy bármilyen másnak, egyszerűen nincs mit mondanunk a másiknak. És gondolkozom, Jasmin pedig azt hiszem elaludt. A ház előtt aztán leparkolok, mire a hugom felébred.
- És ha bántani fog? - csuklik el vékonyka kis hangja.
- Nyugodj meg. Itt vagyok és vigyázok rád. Nem hagyom, hogy megverjen - húzom magamhoz, amikor már mindketten kiszáltunk a kocsiból és előtte gugolok.
- Ígéred? - húzodik még közelebb hozzám.
- Ígérem - kúszik fel egy halvány mosoly vékony ajkaimra, majd ismét medencecsontomra ültetve viszem be a lepukkant házba. Szó nélkül kapcsolom be a kisebbik Darwin-nak a TV-t, aztán a konyhába megyek valami ennivaló után kutatva. A hűtőt azonban folyik az alkoholtól, és semmi szilárd nincs benne. Magamra zárom a fadarabot, majd lecsavarva a Whiskey-k, Martinik, vodkák és tequilák tetéjét az üveg tartalmát a mosogatóba öntöm, az asztalon heverő pénztárcát pedig ötlet híján a fagyasztóba rakom, a borsók közé. Mint aki jól végezte dolgát porolom le a kezem, mintha pont eme csekély megmozdulástól koszolódott volna be, és nem a folytonos törvénybe ütközéstől, amibe anyámnak is nagy szerepe van. Hirtelen kapom a fejem a bezárt konyhaajtó felé, amikor valaki teljes testsúlyával nekifeszülve próbál bejutni oda. Még mielőtt kinyitnám az ajtót megtöltöm az üres üvegeket vízzel, majd mintha mi sem történt volna hagyom el a szobát. Anyám csak motyog egy 'Sziá't, de nem reagálok rá, lehuppanok a kanapéra, és közömbös tekintettel vizslatom a sárga kis szivacsot a képernyőn.
- Ennek víz íze van - hallom anya felháborodott hangját.
- Vagy csak annyira megszoktad az ízét - motyogom nagyon halkan, de így is meghallja, majd ökle óriásit csattan a szememen. Jasmin azonnal felsikít, és rohanva hagyja el a nappalit, hogy a biztonságot nyújtó szobájába zárkozzon. Én továbbra is mozdulatlanul figyelem a képernyőt. Nem lepődök meg a cselekedetán, inkább csak megerősít bennem valamit. Az utálatot. Az utálatot, melyet az a nő iránt érzek, aki életet adott nekem ebben a borzalmas világban. Pontosabban, aki borzalmassá tette a világom, az életem, egyszerűen mindent, ami valamilyen szinten én vagyok. E megbocsájthatatlan bűn az én arcomon szárad, ő pedig egy csepp bűntudatot, vagy megbánást nem érez. Az alkohol kiölt belőle minden érzelmet, ami valaha jó szülővé tette.
- Mit mondtál? - ordítja a fülembe, miközben hajamnál fogva hátra rántja a fejem. Nem válaszolok. Csenben tűröm kínzását. Már nem számít. Megedződtem.
- Most mondjad! Ilyenkor bezzeg lapítasz, mint szar a gazban, mi?! Amíg az én házamban laksz, addig velem így nem beszélsz. Még jó, hogy nem majd én fogok neked beszámolni arról, hogy mit miért teszem! Te vagy az egyik oka, te kis kurva - sziszegi, majd elengedve a hajam viharzik el a szobájába, és erőteljesen csapja be maga után az ajtót. Gyengének érzem magam. Bár sokan azt mondják, az az erős, aki csendben tűri a fájdalmat, nekem valahogy mégis más a véleményem.
- Szia - motyogom - Jasmine?
- Reggelizik. Gyere be - áll félre az ajtóból, hogy elférjek mellette, és miután becsukta az ajtót a konyhába vezet.
- Brook - pattan fel az apró lányka a székről, amint megpillant a helyiségben és karjaimba veti magát.
- Szia Hugi. Mi újság? - simítok végig haján, ami most lófarokba van kötve.
- Semmi. De mikor megyünk haza?
- Most haza megyünk, de este anyucival maradsz - emelem fel és Zayn-hez fordulok - Köszi mindent. Tényleg.
- Ugyan. De holnap összefuthatnánk - teszi hozzá mosolyogva, majd nekidől a kopott ajtó keretnek.
- Rendben. Majd hívj - nyomok egy puszit az arcára, és Jas-zel az oldalamon hagyom el a fiú házát, majd ülünk be a kocsiba. Az út csendben telik, amit nem igazán mondanák feszült, vagy bármilyen másnak, egyszerűen nincs mit mondanunk a másiknak. És gondolkozom, Jasmin pedig azt hiszem elaludt. A ház előtt aztán leparkolok, mire a hugom felébred.
- És ha bántani fog? - csuklik el vékonyka kis hangja.
- Nyugodj meg. Itt vagyok és vigyázok rád. Nem hagyom, hogy megverjen - húzom magamhoz, amikor már mindketten kiszáltunk a kocsiból és előtte gugolok.
- Ígéred? - húzodik még közelebb hozzám.
- Ígérem - kúszik fel egy halvány mosoly vékony ajkaimra, majd ismét medencecsontomra ültetve viszem be a lepukkant házba. Szó nélkül kapcsolom be a kisebbik Darwin-nak a TV-t, aztán a konyhába megyek valami ennivaló után kutatva. A hűtőt azonban folyik az alkoholtól, és semmi szilárd nincs benne. Magamra zárom a fadarabot, majd lecsavarva a Whiskey-k, Martinik, vodkák és tequilák tetéjét az üveg tartalmát a mosogatóba öntöm, az asztalon heverő pénztárcát pedig ötlet híján a fagyasztóba rakom, a borsók közé. Mint aki jól végezte dolgát porolom le a kezem, mintha pont eme csekély megmozdulástól koszolódott volna be, és nem a folytonos törvénybe ütközéstől, amibe anyámnak is nagy szerepe van. Hirtelen kapom a fejem a bezárt konyhaajtó felé, amikor valaki teljes testsúlyával nekifeszülve próbál bejutni oda. Még mielőtt kinyitnám az ajtót megtöltöm az üres üvegeket vízzel, majd mintha mi sem történt volna hagyom el a szobát. Anyám csak motyog egy 'Sziá't, de nem reagálok rá, lehuppanok a kanapéra, és közömbös tekintettel vizslatom a sárga kis szivacsot a képernyőn.
- Ennek víz íze van - hallom anya felháborodott hangját.
- Vagy csak annyira megszoktad az ízét - motyogom nagyon halkan, de így is meghallja, majd ökle óriásit csattan a szememen. Jasmin azonnal felsikít, és rohanva hagyja el a nappalit, hogy a biztonságot nyújtó szobájába zárkozzon. Én továbbra is mozdulatlanul figyelem a képernyőt. Nem lepődök meg a cselekedetán, inkább csak megerősít bennem valamit. Az utálatot. Az utálatot, melyet az a nő iránt érzek, aki életet adott nekem ebben a borzalmas világban. Pontosabban, aki borzalmassá tette a világom, az életem, egyszerűen mindent, ami valamilyen szinten én vagyok. E megbocsájthatatlan bűn az én arcomon szárad, ő pedig egy csepp bűntudatot, vagy megbánást nem érez. Az alkohol kiölt belőle minden érzelmet, ami valaha jó szülővé tette.
- Mit mondtál? - ordítja a fülembe, miközben hajamnál fogva hátra rántja a fejem. Nem válaszolok. Csenben tűröm kínzását. Már nem számít. Megedződtem.
- Most mondjad! Ilyenkor bezzeg lapítasz, mint szar a gazban, mi?! Amíg az én házamban laksz, addig velem így nem beszélsz. Még jó, hogy nem majd én fogok neked beszámolni arról, hogy mit miért teszem! Te vagy az egyik oka, te kis kurva - sziszegi, majd elengedve a hajam viharzik el a szobájába, és erőteljesen csapja be maga után az ajtót. Gyengének érzem magam. Bár sokan azt mondják, az az erős, aki csendben tűri a fájdalmat, nekem valahogy mégis más a véleményem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése