Halo, mindenkinek. Szeretnék tisztázni bár dolgok. Bezárom a blogot, de nem fogom ténylegesen bezárni, csak nem hozok több részt. Nem tudok mit írni bele, nem tudom úgy átélni a története, ahogy egy írónak kellene így inkább nem is erőltetem. Ez itt kell hogy befejeződjön. Köszönöm azoknak akik eddig velem voltak.
Pussz, Reni xx
Chapter 15
- Fiúk, erre semmi szükség. Tényleg - sóhajtottam már sokadszorra, de mintha meg se hallották volna. Megráztam a fejemet, majd inkább bedugtam a fülese, hogy alvással töltsem a repülő utat. Felszállás után rögtön lehunytam a szemeimet és vártam, hogy elaludajak. Sikerült, mivel körülbelül 5 órával később valamelyik utitársam próbált életet lehelni belém kisebb-nagyobb sikerrel.
- Kiara, ébredj!
- Ühüm - fordítottam a másik oldalra a fejem.
- Komolyan ébredj. Mindjárt landolunk - hallottam hirtelen közelebbről, azt a mély hangot.
Kinyitottam a szemem, ami rögtön Harry zöld szempárjaval találkozott.
- Kösd be magad - mosolygott, majd visszült helyére és ő maga is ezt tette.
Türelmesen ültem a helyemen, amíg landoltunk, majd elköszönve a stewardess-től szálltam le a gépről Niall-al és Harry-vel a nyomomban. Felvettem a csomagom, és sietős léptekkel indultam meg az utcára, hogy leintsek egy taxit. Ám ahogy kiléptünk az útcára paparazzók és újságírók hadai leptek el. Hirtelen levegőt venni is elfelejtettem, annyira meglepődtem, de a fiúk résen voltak, így kézen fogva berángattak a fekete Range Rover-be, ami valószínű az övéké volt, mivel barátságosan köszöntötték a sofőrt.
- Hova is megyünk? - érdeklődött a szakállas ember.
- St. Georgette kórház - vágtam rá szinte azonnal.
Nem válaszolt, csak vetett rám egy biztató pillantást a visszapillantóba. Az út csendben és gyorsan telt.
- Várjalak meg titeket?
- Nem kell Paul. Köszönjük a fuvart - mosolygott Niall, és becsapta az ajtót.
Mindannyian lehajtott fejjel és kapucniban sétáltunk be a kapun, majd az ajtón, így elkerültük a rajongókat. A recepciónál persze azonnal megismertek minket, de azon kívűl, hogy tágra nyílt szemekkel vizslattak mást nem tettek.
- Jó napot! - bólintottam az ott álló idősebb hölgynek - Helen Sherrard-ot keresem.
- 210-es szoba, harmadik emelet - kattingatott, majd ránk pillantott.
Megköszöntem és elindultam a szoba felé. A fiúk kétoldalról átkarolták a vállam, én pedig halvány mosollyal az arcomon a derekukat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)