-Meglepetés! - ugrott elő anya és a barátnőim a a szoba különböző részeiről.
- Úristen! Ezt nekem? - néztem a sok ajándékot.
- Persze. Nem minden nap lesz szupersztár az ember. - kacsintott Bly.
- Bocsi drága, de ezzel a mondattal egy fél évet késtél. - nevettem.
- Na gyere ide. - indult felém anyu.
Megöleltem őket, közben próbáltam visszatartani előtörő könnyeimet. Annyira meghatott ez az egész.
- Jajj, ne sírj! - jött oda Diana.
- Nem sírok! - mosolyogtam és letöröltem az a pár könnyecseppet, melyek megmutatták mit is érzek ott belül.
Nagyon jól esett az a fajta törődés, amit a lányok mutatnak felém. Panaszra nincs okom, hiszen csodálatos gyerekkorom volt, apámat leszámítva, aki amikor megtudta, hogy anyám terhes, elhagyta őt így nem is ismertem. De egy személy mégis pótolta nekem azt a hiányt, ami édesapám hagyott, és ez anyu. Ő volt az, akivel mindent megtudtam és tudok beszélni, segített és az életét áldozta rám. Aki megszült és elfogadott, bármilyen is vagyok. Az a baj, a mostani emberekkel, hogy közel sem olyan tiszta a szeretetük, mint amilyen kellene, hogy legyen. Az anyai szeretet a példa arra, hogy valakit feltétel nélkül is szeretni lehet, és nem csak a hibákat lehet észrevenni. Hogy nem a külsőt kell nézni, hanem azt a személyt, aki az ember szíve mélyén lakozik.
- Min gondolkozol ennyire kicsim? - simított végig a karomon anyu, amikor a lányok már a maguk őrűlt módján levitték a tortámat.
- Csak azon, hogy mennyire hálás vagyok mindenért, ami körülvesz. - mosolyogtam.
- Ne gondolkozz annyit. Ezért nem kell hálásnak lenned.
- Dehogynem. Ez nem egy hétköznapi dolog.
- Ahogy te sem vagy már az. - mosolyodott el kissé szomorúan a gondolattól, hogy nem sokára turnéni megyek.
Egymásba karolva mentünk le a lépcsőn a konyhába, ahol a lányok, majd' megfulladtak a röhögéstől. Beléptünk a konyhába, és rögtön csatlakoztan hozzájuk, míg anyu csak elmosolyodott. Nem tudom mit, hogyan csináltak, de a torta fele a földön volt, a másik fele Blyana fején. Őrült ötletemet követve rohantam a romhoz és lehasalva kezdtem el felenni azt a földről, akárcsak a kutyák. Anyunak kiadtam parancsba, hogy képeket csináljon ezerrel, mire pont a leggázabb pillanatokat kapta le. Nem is ő lenne. A lényeg, hogy jól szórakoztunk.
- Úristen! Ezt nekem? - néztem a sok ajándékot.
- Persze. Nem minden nap lesz szupersztár az ember. - kacsintott Bly.
- Bocsi drága, de ezzel a mondattal egy fél évet késtél. - nevettem.
- Na gyere ide. - indult felém anyu.
Megöleltem őket, közben próbáltam visszatartani előtörő könnyeimet. Annyira meghatott ez az egész.
- Jajj, ne sírj! - jött oda Diana.
- Nem sírok! - mosolyogtam és letöröltem az a pár könnyecseppet, melyek megmutatták mit is érzek ott belül.
Nagyon jól esett az a fajta törődés, amit a lányok mutatnak felém. Panaszra nincs okom, hiszen csodálatos gyerekkorom volt, apámat leszámítva, aki amikor megtudta, hogy anyám terhes, elhagyta őt így nem is ismertem. De egy személy mégis pótolta nekem azt a hiányt, ami édesapám hagyott, és ez anyu. Ő volt az, akivel mindent megtudtam és tudok beszélni, segített és az életét áldozta rám. Aki megszült és elfogadott, bármilyen is vagyok. Az a baj, a mostani emberekkel, hogy közel sem olyan tiszta a szeretetük, mint amilyen kellene, hogy legyen. Az anyai szeretet a példa arra, hogy valakit feltétel nélkül is szeretni lehet, és nem csak a hibákat lehet észrevenni. Hogy nem a külsőt kell nézni, hanem azt a személyt, aki az ember szíve mélyén lakozik.
- Min gondolkozol ennyire kicsim? - simított végig a karomon anyu, amikor a lányok már a maguk őrűlt módján levitték a tortámat.
- Csak azon, hogy mennyire hálás vagyok mindenért, ami körülvesz. - mosolyogtam.
- Ne gondolkozz annyit. Ezért nem kell hálásnak lenned.
- Dehogynem. Ez nem egy hétköznapi dolog.
- Ahogy te sem vagy már az. - mosolyodott el kissé szomorúan a gondolattól, hogy nem sokára turnéni megyek.
Egymásba karolva mentünk le a lépcsőn a konyhába, ahol a lányok, majd' megfulladtak a röhögéstől. Beléptünk a konyhába, és rögtön csatlakoztan hozzájuk, míg anyu csak elmosolyodott. Nem tudom mit, hogyan csináltak, de a torta fele a földön volt, a másik fele Blyana fején. Őrült ötletemet követve rohantam a romhoz és lehasalva kezdtem el felenni azt a földről, akárcsak a kutyák. Anyunak kiadtam parancsba, hogy képeket csináljon ezerrel, mire pont a leggázabb pillanatokat kapta le. Nem is ő lenne. A lényeg, hogy jól szórakoztunk.
~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~×~
Mesébeillően keltem ki az ágyból, miközben egy óriásit ásítottam. Konytba fogott hajam csupa kóc volt, és a pizsamának használt nagyobb méretű póló is ferdén takarta el vékony testem. A lányok este már hazamentek így anyuval ismét ketten fogyasztottuk a levegőt ebben a nagy házban. Lassan battyogtan le a lépcsőn a mamuszomban, ami egyébként a szivárvány minden színében tündökölt a szekrényem előtt.
- Hmmm, de jó illat van. - csoszogtam be a konyhába.
- Szia kicsim. Rántotta. Oregánoval és piros paprikával. - nevetett, amikor meghallotta a gyomo korgásomat.
- Tudod, hogy szeretlek? - nyomtam egy nagy cuppanósat az arcára.
- Ott lenne a baj, ha nem tudnám. - húzott magához.
- Anyu, nem akarom megtörni ezt a meghitt pillanatot, de a kajámnak annyi. - utaltam a tűzhelyre, amikor 5 perc után is csak szorított.
- A fenébe. - lökött el magától egy másodperc alatt.
- Héj... - háborodtam fel. - Ennyire azért nem fontos.
- Dehogynem. Az én egyetlen lányom aztán nem.fog éhezni. - vágta csípőre a kezét és úgy méregetett, mint aki minimum megölt egy embert egy kanállal.
-Nem is. - nevetve emeltem a kagylót a fülemhez és rendeltem meg a két pizzát.
- Elnézést hölgyem. - viccelődött anyu, majd fejlehajtva távozott köreimből.
Lelkiismeretfurdalással mentem utána.
- Figyelj, én sajnálom. Nem akarsz nekem rántottát csinálni?
- Ott a pizza. - játszotta a sértődöttet.
- Lefagyasztjuk és meghaggyuk az utókornak. - feleltem totál komolyan, mert hát kitudja, hogy az én gyerekeim mit fognak enni.
Anyu felnevetett, majd a konyhába indult, hogy új reggelit csináljon nekem.
- Ígérem, hogy amilyen gyakran tudok haza jövök majd. - pattantam fel a pultra.
- Akkor az kb évente jelent talán 5 alkalmat, ami azt jelenti, hogy kell egy füzet, amibe feljegyzem, hogy a találkozások közötti méteres időkben mennyit nőttél és híztál. - vakarta meg a feje tetejére feltűzött vörös hajának a tövét.
- Komolyan gondoltam. - hajtottam le a fejem.
- Én is.
- Anyu én nagyon sajnálom. De ha még most visszalépek, akkor van esélyünk normális életre. Csak egy telefon.
- Én..... nem azt akarom, hogy visszalépj, csak... nem akarom, hogy egyedül maradjak, majd' 50 évesen, és nem lehetek veled mielőtt meghalok. Ki tudja, lehet a seggvillantós kertitörpénket látom, majd utoljára és nem a saját lányomat. Ezt nem akarom és retteg, érted? Fogalmam sincs mi lesz velem, ha elmész.
- De nem örökre megyek. - nevettem erőltetten.
- Honnan veszed? Már most alig van rám időd.
- Sajnálom, de hidd el, hogy megfogsz gyógyulni. - szorítottam meg a kezét.
- Honnan tudod, amikor ez még az orvos számára is rejtély? - csattant fel.
- Onnan, hogy bízom benned, mert erős vagy.
- Tudod kicsim, ez nem így működik.
- Akkor pedig menjünk el az orvoshoz most és kérdezzük meg melyik a leghatásosabb gyógymód.
- A kemoterápia és egy vagyonba kerül. - sóhajtott.
- Tudod anyu, ne akadj ki, a pénz egy fél éve már nem akadály.
- Nem hinném, hogy rám akarod költeni a pénzedet.
- Akkor bolond vagy. Viszont a reggelimnek megint annyi. - nevettem.
- Hmmm, de jó illat van. - csoszogtam be a konyhába.
- Szia kicsim. Rántotta. Oregánoval és piros paprikával. - nevetett, amikor meghallotta a gyomo korgásomat.
- Tudod, hogy szeretlek? - nyomtam egy nagy cuppanósat az arcára.
- Ott lenne a baj, ha nem tudnám. - húzott magához.
- Anyu, nem akarom megtörni ezt a meghitt pillanatot, de a kajámnak annyi. - utaltam a tűzhelyre, amikor 5 perc után is csak szorított.
- A fenébe. - lökött el magától egy másodperc alatt.
- Héj... - háborodtam fel. - Ennyire azért nem fontos.
- Dehogynem. Az én egyetlen lányom aztán nem.fog éhezni. - vágta csípőre a kezét és úgy méregetett, mint aki minimum megölt egy embert egy kanállal.
-Nem is. - nevetve emeltem a kagylót a fülemhez és rendeltem meg a két pizzát.
- Elnézést hölgyem. - viccelődött anyu, majd fejlehajtva távozott köreimből.
Lelkiismeretfurdalással mentem utána.
- Figyelj, én sajnálom. Nem akarsz nekem rántottát csinálni?
- Ott a pizza. - játszotta a sértődöttet.
- Lefagyasztjuk és meghaggyuk az utókornak. - feleltem totál komolyan, mert hát kitudja, hogy az én gyerekeim mit fognak enni.
Anyu felnevetett, majd a konyhába indult, hogy új reggelit csináljon nekem.
- Ígérem, hogy amilyen gyakran tudok haza jövök majd. - pattantam fel a pultra.
- Akkor az kb évente jelent talán 5 alkalmat, ami azt jelenti, hogy kell egy füzet, amibe feljegyzem, hogy a találkozások közötti méteres időkben mennyit nőttél és híztál. - vakarta meg a feje tetejére feltűzött vörös hajának a tövét.
- Komolyan gondoltam. - hajtottam le a fejem.
- Én is.
- Anyu én nagyon sajnálom. De ha még most visszalépek, akkor van esélyünk normális életre. Csak egy telefon.
- Én..... nem azt akarom, hogy visszalépj, csak... nem akarom, hogy egyedül maradjak, majd' 50 évesen, és nem lehetek veled mielőtt meghalok. Ki tudja, lehet a seggvillantós kertitörpénket látom, majd utoljára és nem a saját lányomat. Ezt nem akarom és retteg, érted? Fogalmam sincs mi lesz velem, ha elmész.
- De nem örökre megyek. - nevettem erőltetten.
- Honnan veszed? Már most alig van rám időd.
- Sajnálom, de hidd el, hogy megfogsz gyógyulni. - szorítottam meg a kezét.
- Honnan tudod, amikor ez még az orvos számára is rejtély? - csattant fel.
- Onnan, hogy bízom benned, mert erős vagy.
- Tudod kicsim, ez nem így működik.
- Akkor pedig menjünk el az orvoshoz most és kérdezzük meg melyik a leghatásosabb gyógymód.
- A kemoterápia és egy vagyonba kerül. - sóhajtott.
- Tudod anyu, ne akadj ki, a pénz egy fél éve már nem akadály.
- Nem hinném, hogy rám akarod költeni a pénzedet.
- Akkor bolond vagy. Viszont a reggelimnek megint annyi. - nevettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése